HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Amikor a 11.54-es Braniff járattal Diane Scarborough megérkezett Iowa City repülőterére, apja már várt rá egy, a légierő kék egyenruhájába öltözött fiatal nő társaságában, akit Marsha Manning hadnagyként mutatott be neki. Diane, aki nem csupán nem idegenkedett az ösztönök világától, hanem sajátjait minden fenntartás nélkül elfogadta, azonnal megkedvelte a nőt, és érezte, hogy apja és közötte valami romantikus feszültség vibrál. Viszont túlságosan elfoglalták a saját gondjai ahhoz, hogy bármi mással komolyabban törődjön.

- Föltétlenül beszélnünk kell, apa - mondta rögtön.

- Jó. Mindjárt ebédhez ülünk, és mindent szépen elmondasz, ami a lelkedet nyomja. Manning hadnagyban tökéletesen megbízhatsz. Nekem már bebizonyította megbízhatóságát. - Rámosolygott a nőre. - Bizonyos határok között, persze.

A légierő tisztje kurtán bólintott.

- Le vagyok nyűgözve. Scarborough elvitte őket egy csinos út menti tavernába, ahol a

félhomályban kellemes elektromos műtűz égett egy korai amerikai stílusú álkandallóban. Vastag hamburgereket fogyasztottak, amelyek Diane felől akár papundekliből is készülhettek volna, annyira nem figyelt az ételre. Kettőt-hármat harapott bele, és csöndesen rágódott a köretként föltálalt kelkáposzta-salátán és francia sült krumplin, miközben beszélgettek.

Manning hadnagy kedvéért még egyszer elmesélte, mit élt át egy héttel azelőtt. Scarborough is elmagyarázta már neki a helyzetet, és a lány elismerte, hogy jogosak a professzor vele kapcsolatos aggodalmai, de ettől függetlenül kíváncsi volt Diane változatára is. Ezután Diane elmesélte a pszichológusnál tett látogatásuk történetét, beszámolt a hipnotikus szeánsz eredményeiről, ami Scarborough számára is teljesen új volt.

- A Hoover-gátnál? - kérdezte. Hangja tökéletes hitetlenséget tükrözött. - Mi az ördögnek akarnak éppen a Hoover-gátnál találkozni veled? - Zaklatott pillantást vetett Manning felé. - Nem mintha azt akarnám mondani, hogy „azok” nem többek a Diane nyúltagyában megfogant valamiféle idegkémiai rendellenesség szikrájánál.

- Nem tudom, apa. Nem tudok semmit. Csak annyit tudok, hogy erre emlékszem. - Arca megnyúlt, bőre megsápadt. - Meghallgatnál végre anélkül, hogy félbeszakítasz?

Scarborough metsző pillantást vetett a lányára, de csöndben maradt. Végül is igaza volt. Csak mordult egyet, és tovább rágcsálta hamburgerét.

- A rendőrséggel kapcsolatban igazad volt, apa - folytatta Diane. -Nincs rá bizonyíték, hogy Timet elhurcolták. Azt mondták, adjunk neki egy napot, és akkor hívjuk őket, ha addig nem kerül elő. Én viszont határozottan állítom neked, teljesen biztos vagyok benne, hogy elrabolták őt. És nem is biztos, hogy valami földönkívüliek. Egyszerűen itt érzem a szívemben.

- Talán az én dilemmámat is megérted - szólt mégis közbe Scarborough. - Elrabolták az idegenek… ez úgy hangzik, mint valami ócska képregény vagy ilyesmi. Ez nem a valós élet.

Manning ügyet sem vetett a megjegyzésre.

- Az intuíció sem mindig teljesen megbízható. Ahogy az édesapja is rámutatott, Tim Reilly még fiatal ember, és az ilyen ifjú férfiaktól nem idegen némi csínytevés.

- De nem! Tim nem! Apa azt hiszi, hogy csak egy részeges ír, de nincs igaza. Tim nagyon is értelmes. Talán még nem rendelkezik a legszilárdabb tekintéllyel, de szent elhatározása, hogy komolyan dolgozik majd az emberek javára. Apa, Tim máris véghezvitt egy csomó derék dolgot, amelyekről neked sejtelmed sincs. Ő egy rendes, becsületes, értékes ember!

Scarborough fölsóhajtott.

- No jó. Akkor foglaljuk össze az eddigieket; mit tehetek én ebben az ügyben?

- Azt hiszem, talán felelhetnél néhány kérdésre. Nem is tudom… éppen ezért akartam annyira beszélni veled. Föltéve, hogy nem az idegenek hurcolták el őt…

- Teljesen jogos föltevés - jegyezte meg a professzor.

- És föltéve, hogy nem valami tivornyán vesz részt, amiben teljesen biztos vagyok. Egyszóval semmilyen reális indítékot nem látok rá, hogy bárki is elrabolja!

Ennyi, amit holtbiztosán tudok. Viszont gondolkodtam a gépen, az az ufóélményünk valóban különleges volt. Lehet, hogy vannak, akik többet akarnak tudni róla, vagy éppen azt nem akarják, hogy elterjesszük a hírét!

- Ez így nem áll össze - vélekedett Scarborough. - Miért éppen Timet rabolnák el? Te állítod magadról, hogy emlékszel a csészealjbeliekkel való találkozásra.

- Az utóbbi szavak kis híján megakadtak a torkán.

- Nem, várjunk csak egy percet - szólt közbe Marsha. - Diane, hol jártál, mielőtt a barátnődhöz mentél éjszakára?

- Egy kivételesen hosszú jógatréningen.

- Egyáltalán betértél a saját lakásodra?

- Csak egypár percre, még délután. Manning megérintette Scarborough vállát.

- Lehet hogy Diane-t is akarták, csak nem érték el. Ezért szálltak rá a fiúra.

- Tim tudta, hol vagyok.

- Talán nem árulta el nekik.

- De ha képesek voltak elhurcolni… elég kegyetlenek hozzá, hogy meg is kínozzák akkor. És… édes Istenem!

- De hölgyeim! Hölgyeim! - emelte a magasba a karját Scarborough esdeklőn. - Könyörgök, ez nem valami olcsó kémtörténet! Ez maga a valóság! Diane, mi a fenét akarhatna tőled bárki, pusztán azért, mert volt egy ufókalandod? Ilyesmire még csak utalás sem történt az ufókutatás történetében. Istenkém, még azok a mesebeli fekete ruhások is csupán fenyegetőztek!

- De ez logikus, apa! Igenis van értelme!

- Egy bizonyos pontig. De az a pont igencsak ingatag talajon áll. Hallgass meg, Diane. Ma szépen velünk maradsz. Holnap pedig mindnyájan együtt lemegyünk Kansasba. Ha Tim addig sem kerül elő, bejelentjük az FBI-nál. A lakásában megpróbálunk ujjlenyomatokat venni, minden törvény szerinti és emberileg lehetséges erőfeszítést megteszünk, hogy megtaláljuk. És függetlenül attól, mi történik még, személyesen vizsgálom meg az ufókalandotokat!

Úgy látszott, Diane ezzel megelégszik, hát annyiban hagyták a dolgot.

Már mérföldekről meghallották a tűzoltók szirénázását.

Közelebb érve a fák mögül sűrű, gomolygó oszlopban a magasba törő füstöt is meglátták.

Amikor a bérelt Chevy Cavalier az autópályáról ráfordult a házhoz vezető útra, minden addigi kételyük eloszlott: Eric MacKenzie háza lángokban állt.

Az égő ház mellett a helyi önkéntes tűzoltóság két fényes, piros, öreg riadókocsija állt. Acélsisakos, vastag köpenyt viselő tűzoltók vadul pumpálták és öntözték a vizet a füstölgő tetőre, ahol a maradék lángok már az elszenesedő szarufákat nyaldosták. A levegőben égett fa csípős szaga terjengett, amikor Scarborough kiugrott az autóból, és futva megindult a tűzoltók sürgölődését figyelő bámészkodók csoportja felé. Jaj, csak ott legyen köztük, gondolta magában. Csak épségben legyen a barátom!

De vörös sörény nem villogott az egybegyűltek között.

- Maradjatok itt! - parancsolt a nőkre.

Félúton járhatott, amikor meghallotta, hogy egy - Scarborough! Ev! Ide… a fa mögé…

A ház oldalfalától harminc lépésnyire, a lángokkal küzdő tűzoltóktól távol vén tölgyfa magasodott, friss, zöld, tavaszi lombja dúsan pompázott. Az árnyékban, a vastag törzs mellett Scarborough egy, hátával a fa kérgének támaszkodó ülő alakot pillantott meg a földön.

Közelebb lépve fölismerte a torzonborz vörös loboncot.

- Mac! Mi az ördögöt csinálsz te itt? Mi történt a házzal? Én meg… -Ekkor megpillantotta a vért. - Jézusom, Mac! - Lenézett a földön ülőre, akinek egész mellkasát hatalmas, sötétvörös vérfolt borította be.

Eric MacKenzie kapitány úgy meresztette a szemét, mintha az égő házának oltásán szorgoskodó embereket és a vízsugarakat nézné, de Scarborough akkor észrevette, milyen elhomályosuló az a tekintet. Bal kezének ujjai egy üveg Glenlivet whiskyre kulcsolódtak.

- Mac, máris rohanok segítségért!

- Kell… beszélnem… veled. - Szavai szakadozottan, fájdalmasan törtek utat maguknak. - Én nem… tud…

- Mac bácsi! - A rémült hang a hátuk mögül hallatszott. Scarborough megfordult, és a lányát látta maga előtt, amint elborzadva és hitetlenül mered a fa tövében ülő férfialakra.

- Szólj azoknak az embereknek ott, hogy hívják a mentőket! - adta ki az utasítást Scarborough nyugodtan. Diane elrohant, hogy teljesítse a parancsot, Scarborough pedig letérdelt a barátja mellé. Ilyen közelről már kivehetők voltak a golyók szaggatott bemeneti sebnyílásai Mac hasán és mellén. MacKenzie orrából és szájából whiskyvel hígított vérerecskék csordogáltak. Félig hunyt szemét Scarborough felé fordította.

- A dossziék. Azokat… akarta… megsem… misí-te… - suttogta Mac.’

- Mii? A te Kék könyv papírjaidat? - kérdezte Scarborough, mint aki nem hisz a fülének.

Bólintás.

- Himlő… helyek… rövid… szőke haj. Rohadt pro… - A köhögés sűrűbb vérköpetet szakított föl. - A mienk… CIA… asszem…

- Neem, az lehetetlen. A szenvedő szeme kitágult, harag villámlott ködös pillantásában.

- Ébredj… dók! - Félrefordult. - Szar… Bocs, Ev. Nemtom… fölemelni… rohadt… üveg… - Sóvárgó pillantása a whiskyspalackon állapodott meg. Scarborough fogta az üveget, és olyan óvatosan emelte a haldokló szájához, hogy csak pár csöppet ihasson belőle. Mac belenyalt, és azonnal többet kért. Akkor kortyolt egy rendeset, felköhögött és sóhajtott.

- Rendbe jössz, Mac, biztosan, csak tarts ki!

- Igaz… lett - suttogta Mac. - Kurva csoda… kell… itt… Scarborough hátranézett és látta, amint Diane hevesen mutogat

valamit az egybegyűlteknek. Ketten futva megindultak egy terepjáró felé, egy másik ezalatt Diane nyomában feléjük szaladt.

- Mindjárt itt lesznek a mentők. Orvos jön, Mac!

- Ev, meg… kell… mondom neked. Nézd… hová lépsz… nem tuttam… milyen… nagyágyúk… hova dugtuk… a fejünket…

- Igen, Mac, értem. Most pihenj. Takarékoskodj…

- Ev, még… valami. - Mac jobb keze megmozdult, hogy fölemeljen valamit. Látta, hogy egy köteg véres papírlap az a földön. Összegyűrődött kéziratok. Odanyúlt, és fölemelte, nyomban fölismerve a címlapot. Mire megvirrad- állt rajta. írta Eric MacKenzie. Alatta vérrel rámaszatolt betűkkel: PROFI. KÉK   KÖNYV   DOSSZ. Ragyás. - Egy utolsó üzenet… minden eshetőségre.

Úgy kellett kivonszolódnia azzal a kézirattal, végig az égő házon a dolgozószobából. Scarborough megrendültén állt.

- Egyetlen… példány… már - nyögte Mac, elhomályosuló tekintetét barátjára vetve. - Majdnem… kész. Neked akartam… ajánlani… fiú.

Diane és a tűzoltók odaértek. Nyomukban Marsha Manning hadnagy, aki tisztes távolságban megállt. A kis tűzoltó talán ha húszéves lehetett. Pattanásos arcát barna haj keretezte. Lepillantott Eric MacKenzie testére, és fölkiáltott.

- Úristen! Ezt az embert meglőtték!

- Nem semmi… Sherlock - nyögte Mac.

- Máris jön egy elsősegélycsapat - közölte izgatottan Diane.

- Ne feledjék a… ragtapaszt - reagált Mac. Scarborough gyöngéden MacKenzie vállára tette a kezét.

- Ugyan, Mac, ne hülyéskedj! Hagyd abba!

- A könyv, Ev… jó lett.

- Hát persze hogy jó, hiszen te írtad.

- Nem… komolyan… tényleg jó… Mac feje lehanyatlott a mellére. A mentőautó megérkezése előtt öt perccel Eric MacKenzie, az USA légierejének nyugalmazott kapitánya meghalt, az egyik legjobb ital ízével a szájában. Miközben nézte, ahogyan a mentősök a holttestet begördítik hosszú autójuk hátsó ajtaján, Everett Scarborough öntudatlanul szájához emelte a palackot. A whiskyt enyhén megfűszerezte halott barátja vére. Scarborough úgy érezte, hogy világa darabokra hull.